24h Portya – Kőszegi-hegység

2010 Augusztus 14-15

       Éles és rendkívül idegesítő csipogásra ébredtem, a vekker, ez az átkozottul hasznos találmány keltett fel legszebb álmomból. Félálomban még végiggondoltam, vajon miért is zajong ez a szerkezet az íróasztalomon, vajon miért kell felkelnem, s talán nem  lenne-e egyszerűbb megpróbálni a lehetetlent és a idegszaggató hangok között visszaaludni. Aztán ahogy teljesen felébredtem eszembe jutott  a dolgok magyarázata: a portya.

Na ezek után, már elég hamar talpon voltam és elnémítottam a ketyegőt. Néhány szokásos reggeli szöszmötölés elvégzése, és némi kávé elfogyasztása után igazítottam egy utolsót a jó öreg és nehéz hátizsákomon majd elindultam az buszpályaudvarra. Nyirkos, hűvös reggel volt én pedig kiléptem, hogy minél hamarabb odaérjek a találkozóra.

A társaság már várt rám, valamennyien felszerelkezve a ránk váró portya fáradalmaira felkészülten. Na igen, a felszerelés. Érdekes de a sólyom őrs tagjai, akiknek ez az első portyájuk volt, egészen hiánytalanul összepakoltak, míg az idősebbek túraruházatán volt némi kívánnivaló.

A sportcipő talán nem a legalkalmasabb lábbeli egy sáros hegyvidéki túrára. De az elmaradhatatlan füstfelhőt, amibe nem túl cserkészies módon szeretnek az idősebb srácok beburkolózni, azt bizony nem hagyták otthon. Aztán fél nyolckor elindultunk busszal a Kőszegi-hegység felé.

Gyöngyösfaluban vártunk az átszállásra majdnem egy órát, de hamar eltelt az idő. Igaz egyesek jobban szerettek volna a lukácsházi kocsma “előtt” várni, de nem lehetett tökéletes a szervezés. Na meg ez mégiscsak egy cserkészkirándulás.

Aztán végre megérkeztünk Velembe, ahol száz méter séta után találkoztunk a kocsival jött Tücsivel és Philippel.Hát igen, a kocsi jelenléte több okból is indokolt volt, hisz jól jöhetett volna vész esetén, na meg a felszerelésünk egy részét is szállította.

Philip megúszta így a buszmegállótól idáig történő “hatalmas” táv legyaloglását. Ricsinek ez sehogyan sem jött be, szóvá is tette. Talán úgy érezte, hogy ez a fanatsztikus teljesítmény már-már az afrikai légionista halálmenetének szintjét közelíti. Bezzeg ha tudta volna, hogy mi vár még rá a következő 24 órában:).

Aztán megnéztük a Velemi malmot, ami a kevés működőképes faszerkezetű malmok közül az egyik. Bár Vazul érdeklődését jobban leköthette utána egy sárga béka kergetése a patak egyik partjáról a másik partjára és vissza. Később meglátogattuk a Novákfalvi múzeumot.

Ez egy nemzeti beütésű kiállítás volt, a 64 vármegye kopjafáival, rács mögött őrzött igazi punk kakasokkal (elvileg valami holland bóbitástyúkról van szó). Ricsit megfoghatta ez a kiállítás, mert később telefonon a következőt mondta a nővérének a látottak összegzéseképpen: “Ja, igen most voltunk a JOBBIK-táborban.”  Noormális???!! 

Szerencsére nem a szüleivel beszélt, mert különben el nem engedték volna többet semmiféle cserkészrendezvényre. Pedig akkor még nem is említhette sem a ruszki laktanyát sem a hormon-forrást. De ezekről majd szót ejtek később.

Aztán a múzeumlátogatások után elérkezett az erdei túra ideje is. Felpakoltuk a kocsiból a szükséges élelmet és nekiindultunk mind a nyolcan gyalog a hegyeknek. Első célunk a Szent Vid kápolna volt. Lóri először elhűlve nézte a hegytetőn lévő templomot, mely igen messzinek tűnhetett számára, főleg mikor megtudta, hogy ez bíz még csupán a fele út lesz.

Azért az útvonal kiválasztásánál elég vagányok voltunk, amikor a turistaút helyett a downhill pályán kapaszkodtunk felfelé. Na jó ez  a kis csavar az én vétkem volt, hiába már hat éve nem jártam errefelé. Útközben adtam  társaságnak egy kis pihenőt, miközben energiától telve felsiettem a kápolna közelébe, hogy biztosan helyes-e az útirányunk.

Miután nem tűntek délibábnak a kápolna fák közül elővillanó kontúrjai, megnyugodtan tértem vissza a társasághoz. Fent a kápolnánál, azért nem ártott még egy kis pihenőt tartani, egyrészt hogy könnyítsünk hátizsákunkon, némi hidegélelem és víz elfogyasztásával, másrészt, hogy újult erővel folytathassuk utunkat a végcél a Hörmann-forrás felé.

Ez a szakasz az út kétharmada volt kb, de hála Istennek baj nélkül megtettük ezt is. Mondjuk az egész túra szerintem nem volt valami nagy teljesítmény, hisz kilométerben csak egy kis séta volt, de úgy véltem a társaságnak ennyi bőven elég. Az időnk egyébként napközben egészen király volt. Kell-e több a cserkésznek a természet lágy ölén, zöld erdőben járva, mint hűsítő szellő, kék ég és napsütés? Azért később “kicsivel” többet kaptunk a időjárástól mint szerettük volna.

Na de még kora délután volt, mikor felértünk a Hörmann-forráshoz és nyoma sem látszott semmiféle rossz időnek. Első dolgunk a víz ellenőrzése volt, vajon ihatunk e a forrásból. Ugyan 11 és 6 éve, mikor itt jártam, én rengeteget fogyasztottam már belőle, de a mostani állapota nem volt feltétlen bíztató. Az ott járó futók szerint viszont teljesen iható most is a víz, sőt hegyvidék szerte is az egyik legkiválóbb. Mi mindenesetre teát forraltunk belőle, biztos ami biztos alapon.

Na igen a tea.. nos cukrot nem hoztam túl sokat, így eme ital inkább csak szomjúság ellen volt jó, s nem pedig élvezeti cikknek. Nekem teljesen megfelelt így is, nem én morogtam miatta, nem is értem miért én lettem kikiáltva luxus-cserkésznek. Mondjuk hoztam krumpli hámozót, instant vizet és strandpapucsot (utóbbit tévedésből hagytam bent csomagoláskor a hátizsákom mélyén), talán csak nem ezekért járt a megtisztelő jelző?

A második dolog amit megnéztünk, a “ruszki” laktanya, vagyis inkább régi elhagyatott határőr őrs épületei voltak. A kérdés az volt, hogy vajon meghúzhatjuk-e magunkat ott rosszabb idő esetén. Találtunk egy egész jó állapotban lévő garázssort, így megnyugodtan tértünk vissza az eredetileg kiszemelt táborhelyünkre a forrás közelébe. Találhattunk itt tűzrakóhelyt, alkalmas fákat a ponyva kifeszítésére, padokat asztalokat, egyszóval király hely volt.

Neki is álltunk némi pihenő után a vacsoránk elkészítéséhez. Ugyan mindannyian serényen kuktálkodtunk a mű elkészítésében, a fő érdem mégiscsak a főszakácsunké Tücsié volt. A paprikás krumpli ugyanis igazán remekre sikeredett. Ő egyébként is sok háttérmunkát végzett a portya előkészítése és utómunkálatai során, szóval igencsak hálásak vagyunk neki.

A munkabeosztás egész jó volt, hiszen aki a vacsi elkészítésében nem jeleskedett, mint a Gábor az legalább serényen aprította tűzifát az új Fiskars baltámmal. Vacsora után körülnéztünk, és felhívtuk az otthoniakat, vajon milyen idő várható éjszakára. Az előjelek, az előző esti vihar, a még túra előtt megnézett időjárás jelentés nem volt feltétlen bíztató.

Közben azt az információt kaptam otthonról, hogy némi eső az éjszaka folyamán mindenképpen lesz. Körülkémlelve az égboltot, bizony egész sötét felhőket pillantottunk meg a távolban, így a biztonság kedvéért az éjszakára áthurcolkodtunk a laktanyába. Egész kényelmes helyünk volt a garázs.

A bejáratot egy kék ponyvával zártuk el, a földre szintén ponyvát terítettünk és szépen elrendezkedtünk benne. Majd kiültünk eléje és tüzet raktunk. Az égboltra azonban megérkeztek nyugat felől a felhők és sorban kioltották az addig szépen ragyogó csillagokat. Az utolsó árva tiszta égdarabkáról azonban még bíztatóan hunyorogtak ránk pislákoló fényű barátaink. Balu afféle baljós jelként látott egy hullócsillagot… sőt kettőt is:).

Aztán a viharfellegek meghódították az utolsó szabad területet is odafönn. Az eső elkezdett esni, mi pedig visszabújtunk a szállásunkra. Az égiháború megkezdődött, szakadt az eső, nagy dörgéssel csapkodtak a villámok. Mi odabent azonban biztonságban érezhettük magunkat a kinti zord időjárástól, hisz fedél volt a fejünk felett és relatív a villámvédett helyünk volt.

Már épp aludni készültünk, ami Gábor a fejemtől 15 centire lévő elég büdös lábainak köszönhetően nekem egész könnyen sikeredett volna, amikor Vazul felkiáltott. A plafonon átszivárgott a víz és egyenesen az ő fejére csöpögött. Gyors rendezkedés, hogy száraz helyet találjunk neki, ám a plafon egyre több helyen kezdett beázni. Szegény akárhová feküdt, ott előbb utóbb megjelentek az alattomos vízcseppek.

Lassan a garázs egyharmada beázott felülről, a megmaradt teljesen száraz kétharmad részben viszont alig fértünk el nyolcan. Megpróbálkoztunk heringek módjára összezsúfolódni, de nem igazán sikerült. Tücsi végül is a két Kozákkal és Ricsivel átment a szomszédos a miénknél sokkal szárazabb de szutykosabb garázsba, mi sólymok meg maradtunk az eredetiben, ahol így már kényelmesen elfértünk a száraz részeken.

Az eső közben abbamaradt és a villámok már csak távolban cikáztak a komor fellegek között. Igaz, ez már így egészen impozáns látványt nyújtott. Némi fényképezés után nyugovóra tért mindenki és elaludtunk. Bár a plafonról csordogáló vízcseppek halk kopogása némileg idegesítő volt. Másnap reggel sűrű köd borította a tájat. Ahogy pakoltunk azon tanakodtunk, vajon felmenjünk e az Írott-kőre ilyen ködben, ha úgysem látunk onnan semmit.

Aztán a  szél elfújta a tájról a szürkésfehér leplet és kitisztult a levegő. A távolban, pont az Írott-kő felől azonban fekete felhők gyülekeztek. Így a társaság nagy örömére elhalasztottam a csúcstámadást, helyette reggeli (szintén a szakácsunk érdeme) után Velem felé vettük az irányt.

Az eső sajnos eleredt. Míg az előző esti viharban védett helyen voltunk, és a plafonról csöpögő víz inkább csak kellemetlen volt mint vészes, addig a záporban túrázva bizony az esőkabát dacára jobban megáztunk. Na de a cserkészt kemény fából faragták és nem cukorból, így nem esik kétségbe egy kis víztől. Mire a Szent Vidhez értünk már az eső is abbamaradt. Egy kis pihenő,  és csoportkép készítés után folytattuk utunkat a falu felé.

Ott Tücsi elindult kocsival hazafelé, mi pedig hálásan fogadtuk hogy a  bográcsot és a ponyvákat berakta a csomagtartóba, így könnyebbek lettek a zsákjaink. Mivel még sok időnk volt a busz indulásáig így megittunk egy kávét, vettünk két doboz szedret, és kis öltözködés, csomagrendezés, maradék elemózsia elfogyasztása következett. Busszal szombathelyre, onnan pedig Sopronba vonatoztunk, ahova délután érkeztünk meg.

A huszonnégyórás portyánk így szerencsésen véget ért. Hála Istennek egy izgalmas és szerintem remek hétvégén voltunk túl. Igaz voltak kemény helyzetek, de végül is megoldottunk minden problémát. Azt hiszem erre a progira is kellemesen fog visszaemlékezni mindenki  a következő évek során.